Felismerések

Teszünk-e fel kérdéseket amikre választ várunk? És kiktől várjuk a választ? Embertársainktól? A történelem feljegyzéseiből? Jövőbe látó jósoktól? Vagy éppen saját magunktól?

Talán az utóbbi idők egyik legnehezebb választása előtt állunk az idén. Felfordult a világ, és azok az értékek melyeket valóban értékeknek nevezhetünk, eltűnőben vannak életünkből. A szabadidő mely arra való, hogy kipihenjük a munkahelyi stresszt és fáradságot, energiát merítve a következő nap kihívásainak minél jobb megoldásához, egyre kevesebb és kevesebb. A megélhetés egyre nehezebb a növekvő árak miatt, míg a munkánk gyümölcseként kapott boríték egyre vékonyabb. Az öregek attól rettegnek, hogy nem tudják majd utolsó éveiket békében és nyugalomban eltölteni, a fiatalok pedig nem mernek utódokat nemzeni, mert a jövő bizonytalan. Ha komolyabb egészségügyi problémával kerülünk szembe, kétséges hogy kellő orvosi ellátásban részesülünk. Az élelmiszerek minősége silány, egészségtelen. A hazugság, az erőszak, a mohóság és még számos negatívum az élet részévé vált, szinte már természetes. Sorolhatnám a problémákat naphosszat, de azok az illetékesek, akik segíthetnének megoldani ezeket, sajnos nem akarják meghallani a segélykiáltásokat. A hírek tele vannak ezen problémákat elviselni már nem tudó vagy nem akaró emberek tüntetéseivel, lázadásaival világszerte. Mindhiába. A változás még várat magára.

És most itt lenne a lehetőség, hogy a magyar társadalom demokratikus választások útján változtasson a saját sorsán, de kire tegyük az X-et? Melyik az a párt, amelyre nyugodt szívvel támaszkodhatnánk? Kikben bízhatunk meg ennyire ilyen nehéz helyzetben? Minden nap újabb és újabb botrányok, negatív nyilatkozatok, elbizonytalanító hírek kerülnek a felszínre. De hihetünk ezeknek az információknak ebben a hazug világban? Vagy csak a megérzéseinkre hagyatkozhatunk?

Őrült egy világ ez, viszont egy biztos. Az irány, mely felé haladunk kifejezetten rossz. És ez az egyetlen reális segítség, melyre támaszkodhatunk. A Tapasztalat.

Hol vagyok? Mi ez? Valami rémálom? Egy szürreális világ valami bestsellerben? Mikor ébredek már fel? Segítség! Ébresszetek fel!

Sajnos ezek a gondolatok, egyre jobban foglalkoztatnak manapság. Remélem egyre több embert, mert ez az egyetlen lehetőség a változásra.

Miért nem látják be a földlakók, hogy amerre most halad a világ, arra az életnek nincs helye. Nincs szebb jövő! Borús fellegek tornyosulnak a föld horizontja felett, és lassan de kíméletlenül közelednek felénk. Az előszelét már érezzük, de ha ideér, kő kövön nem marad.

Mindenfelől csak a negatív ingerek érik az embert. Globális felmelegedés, éhínség, kizsákmányolt országok, nyomorba döntött népek, legális rabszolgatartó kapitalizmus, kipusztult állat és növényfajok, pénzügyi érdekcsoportoknál összpontosított hatalom, gazdasági válság, saját népét nyomorba döntő bábkormányok, háborúk az igazság nevében, de az igazságtalanság és a hazugság leple alatt. Mi lesz velünk? Senki nem unja már? Remélem, nem csak nekem van elegem ebből!

A minap megnéztem egy-két dokumentumfilmet, ami már nekem is betette a kiskaput. Az egyik a Home című 2009-es film, amely elmagyarázza a nézőnek, hogy bizony már derékig benne vagyunk az úgynevezett „slamasztikában”, de ha nem teszünk rövid időn belül valamit ez ellen, akkor sajnos teljesen elmerülhetünk benne. Ha azt szeretnénk hogy az állatok, a növények, az emberek és maga a föld is kipusztuljon, akkor hajrá, folytassuk tovább ezt az életformát, ezt a gondolkodásmódot még néhány évtizedig. Meg lesz az eredménye. Mindenképpen ajánlom mindenkinek a film megnézését, mert ha van egy kis eszünk, fantáziánk és képesek vagyunk az együttérzésre is, akkor a hatás nem marad el. Gyönyörű videók keverednek szörnyűséges tettekkel. A beláthatatlan következményekkel nem törődik szinte senki.
Itt egy kis ízelítő a filmből. Már létezik szinkronos változatban is.

A másik film egy több részből álló sorozat, ami a magyarság történelmével és az utóbbi néhány évtized kielemzésével foglalkozik. Azzal a kizsákmányoló politikával, ami ezt az országot lassan afrikai nyomorba dönti. Kötelező darab ez is.
A címe: Háború a nemzet ellen.

És van egy harmadik dokumentumfilm is, ami kiverte nálam a biztosítékot. Zeitgeist Addendum a címe, és a világ mocskos dolgairól szól, igen szókimondóan. Főleg a pénzügyi érdekek, a hataloméhes kizsákmányolók világáról szól. Nameg a kizsákmányoltakról.
Itt megnézheted egy részletét.

Úgy érzem sürget az idő, közeleg a vég. Ha nem lépünk hamarosan a jó irányba, akkor beláthatatlan következményekkel kell szembenéznünk. Én úgy érzem tennem kell nekem is valamit. Ezt most leírtam nektek, és remélem, valakihez el is jut az üzenetem. Ha igen már tettem is valamit. Kezdésnek nem rossz.

Tartsuk hát nyitva a szemünket, és lépjünk fel az igazságtalanság, a hazugság, és a kizsákmányoló hatalmak ellen. Sok erőt és kitartást kívánok nektek ehhez!

Mostanában nem kap el az ihlet és az időbeosztásom sem a legoptimálisabb, így nem jut időm megírni a magam és a világ kapcsolatáról szóló gondolataimat, de kaptam egy levelet amit nem tudok nem felrakni az írásaim közé:

"Megtanultuk, hogy a világon rengeteg, többé-kevésbé védtelen dolog van, melyek csak azért léteznek, hogy használjuk őket. Úgy tűnik, egész történelmünk másból sem áll, mint a természet használására és kihasználására irányuló képességünk folyamatos fejlesztéséből. Egy ilyen világkép azt eredményezi, hogy a természettől különálló lénynek tekintsük magunkat. Ha így viszonyulunk ahhoz a lényhez, aki testet és életet, ételt, otthont és annyi szépséget adott nekünk, ebből egyenesen következik, hogy minden máshoz is így viszonyulunk, beleértve embertársainkat.

Ha elfogadnánk, hogy mi is a természet részei vagyunk, akkor korlátok közé szorított világunk egyszeriben egy sokkal nagyobb világgá változna át, melyet gyönyörűvé varázsolnak a benne élő lények. A fák jelentőségteljesek lesznek, a madarak, a bálnák, a virágok, a kutyák, az emberek, a folyók és a hegyek mind azzá lesznek, amik valójában, melyek azért vannak, hogy örüljünk nekik, gyönyörködjünk bennük és szeressük őket, nem pedig azért, hogy birtokoljuk és kihasználjuk.

Ha hagyjuk, hogy lenyűgözzön minket a természet szépségének és rejtélyének minden megnyilvánulása, hogy általuk elfogadjuk a Föld ajándékát, és felismerjük elfeledett lényegünket - hiszen ugyanaz a varázslat lüktet mindannyiunkban, ez tart életben minket - akkor fenntartások nélkül elfogadjuk a minket megillető helyet a természet hatalmas szimfóniájában.

Napjainkban, amikor tudattalanságunkban mindent elkövetünk annak érdekében, hogy elpusztítsuk a Földet, fontos, hogy eljusson hozzánk az Élet üzenete, melyet feltétlenül meg kell hallanunk.

És most kell meghallanunk, ez élet vagy halál kérdése.

Eljutottunk arra a pontra, hogy ha nem vigyázunk, az ősi civilizációk utolsó maradványait is elpusztítjuk. Arra a pontra, hogy más élőlények évszázadokon keresztül gyakorolt módszeres pusztítása eredményeképpen végképp egyedül maradunk.

A tudatlanság eredményezi önpusztításunkat, ami a mai társadalmakban egyre gyakoribb öngyilkos depressziótól egészen a környezet teljes elpusztításáig fajul, ami kétségkívül tulajdonképpen nem más, mint az emberi faj kollektív öngyilkossága.

Életbevágóan fontos, hogy az iskolákban, mielőtt megtanítanák gyermekeinket összeadni és kivonni, venni és eladni, hazudni és félni, meg kellene tanítani őket szeretni és tisztelni azt a lényt, aki menedéket nyújt számunkra.

Számtalan gyakorlat van, melyeknek segítségével újra kapcsolatba kerülhetünk a természettel. Bármi megfelel erre a célra: egy séta, egy hegy megmászása, ha egy folyóban úszunk, ha megsimogatunk egy kutyát vagy ha átölelünk egy emberi lényt, mind jó lehet, ha figyelmünket magára a tapasztalásra, kapcsolatteremtésre és nem annak előnyeire összpontosítunk. Gyakran kellene természetes környezetben tartózkodnunk – gondosan odafigyelve arra, hogy ne okozzunk kárt benne – szívünket és figyelmünket megnyitva a természet üzenetére, mert ez az út vezet vissza bennünket önnön lényegünkhöz."

Szerintem megszívlelendő...

Valami azt súgja nekem, - talán egy belső hang - hogy most a büszkeség legyőzését tűzte ki célúl számomra az élet. Az utóbbi pár napban, egyre több olyan szituációba kerülök, ami arra sarkal, hogy ezzel a részemmel foglalkozzak. A büszkeségem próbára tesz.

 

A minap, néztem a kedvenc sorozatomat, és az egyik főszereplő azon vívódott, hogy bocsánatot kérjen-e valakitől, aki már többször megsértette őt. Persze közben mindketten vérig sértve érezték magukat. Hát nem volt egyszerű helyzetben. Végül úgy döntött hogy megteszi, mert rájött, hogy nem ismerheti a másik nézőpontját, és nem ítélkezhet felette száz százalékban. Így a saját maga és környezete érdekében túllépett a büszkeségén, és bocsánatot kért.

 

Néhány nappal ezelőtt ajándékbeszerző körúton voltam, és az egyik boltban az eladó, elég lekezelően és flegmán beszélt velem. A termék, amit vásároltam, itt volt a legkedvezőbb áron, de a viselkedése arra sarkalt, hogy már csak azért se tőle vásároljak. Nehéz volt leküzdenem a büszkeségem, de sikerült. A pénzt, amit így megspóroltam elkölthettem másra.

 

Egy másik üzletbe már napok óta csak hitegettek, hogy másnapra hoznak abból, amire nekem szükségem lett volna. Máshol nem nagyon találtam olyat, ami kellőképen tetszett volna, de mivel mindenképen szerettem volna venni egyet, már egyre jobban hajlottam arra, hogy megvegyem a számomra kevésbé tetszetőst. Ajándékba lesz karácsonyra, és ezt akartam venni, mert tudtam, hogy erre van szüksége. Szóval minden nap, amikor a boltba érve azt kérdeztem, hogy itt van-e már, azt a választ kaptam, hogy nincs, de holnapra már biztosan itt lesz. Így ment ez egy pár napig, mire vették a fáradságot és hoztak belőle. Csak a büszkeségem leküzdésének köszönhetem, hogy egy szép ajándékot sikerült vásárolnom.

 

A hétvégén, a szülői házba voltunk hivatalosak egy vacsorára, de mielőtt elindultunk, sikerült összevesznem a testvéremmel és anyuval telefonon. Sértőnek éreztem azokat, amiket a fejemhez vágtak, és csak nehezen tettem túl magam a büszkeségemen. Azon gondolkodtam, hogy kinézzünk-e egyátalán de végülis kimentünk, és mint számítottam rá, elég parázs volt a hangulat. Nem sikerült teljesen jól az este, de ez is egy próba volt, hogy a büszkeségem fölé tudok-e kerekedni.

 

Az élet mindig válaszút elé állít minket, és a döntéseinktől függ hogy milyen jövőt teremtünk magunknak. Néha sikerül jól döntenünk, néha pedig kevésbé jól választunk a lehetőségekből, de ha odafigyelünk és rajta vagyunk az ügyön, legalább tanulunk a hibáinkból.

A minap fent voltam Budapesten. A barátnőmet a munkahelye, továbbképzésre küldte a fővárosba. Tudtam előre, hogy ebben az időpontban utazunk, így félretettem egy kis pénzt, mivel ott olcsóbban tudok ruhát és karácsonyi ajándékokat venni, mint Egerben. Szép lassan összegyűlt némi pénz, amit sajnos a pénztárcámban tároltam, és Budapesten az egyik bevásárlóközpontban vettem észre hogy nincs a „helyén”.

 

Majdnem mindenki járt már biztosan ebben a nem túl kellemes cipőben. Az első reakcióm a hitetlenség volt. Négyszer, ötször megnéztem a pénztárcámban, táskám összes zsebében, ruháim zsebeiben, az autóban… Ezután jött a pánik. ELHAGYTAM! Egyre idegesebb lettem. Beugrottak a képek hogy én ezért mennyit dolgoztam, mennyi mindenről lemondtam, hogy megmaradjon. Beugrott hogy a kedvesem milyen csalódott és ideges lesz, ha megtudja, és hogy nem tudok kabátot, pulcsit, ajándékokat venni, mert nincs miből. Valamennyi pénzünk még maradt, de teljesen lehangolt a dolog, és ezután már csak ürességet és dühöt éreztem magamban. Már nem volt kedvem nézelődni, bementem egy boltba, és azon járt a fejem, hogy mennyire felelőtlen és hanyag vagyok… Teljesen kikészített és lefárasztott az elmém.

 

Pedig nem volt semmi értelme idegeskednem. Miért is? Mi is ez az elmejáték? Mi van akkor, ha tényleg elhagytam? Akkor hiába is idegeskedek, attól nem lesz meg. Értelme zéró. Ha megvan, de nem találom sehol? Akkor is kár idegeskednem, mert majd meglesz, ha meglesz. Attól hogy kikészítem magam még nem lesz meg hamarabb. És ezt elméletben nagyon jól tudom, de a gyakorlatba ültetni nem egyszerű. Az elme játszik velünk. Újra és újra felidézi a negatív érzéseket, újra és újra keresi a miértekre a választ. Miért éppen én, miért éppen most? Otthon hagytam, vagy elhagytam? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Mit tegyek most? Mit fog mondani a barátnőm? És ezeket a kérdéseket ismételgettem magamban újra és újra megállás nélkül. És ideges voltam, feszült, boldogtalan. Mikor kezdtem elfelejteni, az agyam újra akcióba lépett. Harcolni akartam ellene, de annál rosszabb volt.

 

És egyszer csak eszembe jutott hogy mit is olvastam erről a szituációról. Elkezdtem hát figyelni mit is művel velem az egóm. És nem harcoltam ellene, csak megfigyeltem. Megfigyeltem a technikát, amellyel sakkban tartott és cukkolt, ingerelt hogy a nyugalmamat felborítva a hangulatomat rombolja. Neki ez a célja. Bebizonyítani, hogy körülötte forog a világ. Hogy nélküle nincs élet. Mert hát minél boldogabb az ember, annál kisebb az egója. A boldogságban és a szeretetben feloldódik az egó. Egyre kisebb a szerepe. Ettől megijed és harcol ellene. De ha sikerül megfigyelnünk és megismernünk a fondorlatait, alattomos technikáit, akkor egyre kisebb lesz a befolyása rajtunk. Hát én is figyeltem, és mikor kitisztult a kép, amikor rajtakaptam az elmém boldogságom és nyugalmam ellen intézett cselszövésein, akkor szép lassan megszűnt a káosz körülöttem és egyre jobb kedvem lett. Már nem uralkodott rajtam a kétely és a kétségbeesés. És akkor jobb kedvem lett.

 

Tehát saját felelősségünk, a saját boldogságunk. Már megtapasztaltam egy párszor, hogyan próbál az elmém rosszkedvűvé és kétségbeesetté tenni. Az elme ezt tanulja gyermekkorunk óta. Ha rossz kedvű vagy, ha szomorkodsz, esetleg beteg vagy, figyelnek rád a szüleid, figyelnek rád a barátaid, a tanáraid, a kollégáid. Az egó kerül a középpontba, és sajnáltatja magát, hogy ez így is maradjon. Ez egy jól bevált technika. De ha sikerül rajtakapni, szépen lassan megszűnik az energiája és egyre boldogabb lesz az életünk.

 

A félretett pénzem később persze meglett. Amikor hazaértünk azonnal megtaláltam és egy jót nevettem saját magamon. Mert hát nevetni saját magunkon csak még boldogabbá tesz.

A múlt hét végén összeröffentünk a haverokkal. A barátnőm hazament a szüleihez, hogy nyugodtan tudjunk bulizni. Hozzáteszem rendes tőle, nem sok lány tenné ezt meg a barátjáért. Megérkezett az első barátom, és máris jókat beszélgettünk. Azután megjött a második cimbora, és a harmadik srác is a feleségével és a két éves kisfiukkal. Kan buli ide, kan buli oda, őket is régen láttam, és örültem a találkozásnak. Beszélgettünk, iszogattunk, jól éreztük magunkat.

 

De egyszer csak megváltozott minden. Mivel régen találkoztunk, nagyon jól elvoltunk. A kisfiú egyre jobban érezte, hogy nem vele foglalkoznak, így kezdte felhívni magára a figyelmet. Először csak szaladgált a lakásban ide-oda. Körbe-körbe az asztal körül, ki a konyhába és vissza. De ezt is megunta. Ekkor egyre rafináltabb eszközökhöz folyamodott. Nekünk még nincs gyermekünk, így hát a lakás sincs felkészítve egy 2 éves kisgyermek unalmas perceire. Először a növényeimet nézte ki magának és azokat piszkálta, ezután jöttek a poharak, az asztalterítő, a tv, a hifi, a szobor a szoba sarkában, a számítógép, az üvegasztal, és ami éppen a keze ügyébe került. Dobálózott, a ropival, pelenkával, terítővel, párnával, nem volt válogatás. És hisztizett. Én néhány perc múlva rettenetesen ideges lettem, mert ugye nem azért vigyázok a rendre, tisztaságra és a bútoraim, berendezéseim épségére, hogy néhány perc alatt romba dőljön a lakás. Rászóltam én a szüleire, hogy „ne nekem kelljen már a gyerekre figyelnem”, bár szerintem szólni sem kellett volna, ez evidens, a gyermek csak folytatta a hisztit. Már nem éreztem jól magam. Minden másodpercem arról szólt, hogy figyeljem, nem e tör össze valamit. És még ekkor sem lett leszabályozva. Minimum, hogy ha az én gyermekem, és ha nem otthon vagyok, figyelek és vigyázok, nehogy kárt tegyen a másik vagyonába. Ha nem megy, hát ölbe veszem, vagy hazaviszem. De nem, nekem kellett elpakolni előle mindent, ami mozdítható. És ekkor jöttek a nem mozdítható dolgok. Szobor, tv, hifi és a hangfalak. És itt már törvényszerű volt, hogy történik valami. A hangfalak megsínylették a dolgot. A mély és a magas hangszórók közepe puha ugyebár és be lehet nyomni, hát benyomta. Nem nagyon akadályozta meg senki ebben, hát miért is ne. Utána meg kapott a fejére és elkezdte a sírást. Pedig nem is ő tehetett róla, ő csak egy gyerek. Inkább a szülei a hibásak. Szabad ezért a gyermeket bántani?

 

Kérdem én? Nem elkerülhető lett volna, ha a figyelem nagyobb a szülőktől? Vagy ha már minden kötél szakad, hazavihette volna az anyukája. Szerintem. Ha én nem figyelek, oda a kaktuszgyűjteményem, a szobrom, az üvegasztalom, a másik hangfalam, és még kitudja mi lett volna rommá törve.

 

Ejnye…

A gyermekek még bölcsek. Minél fiatalabb egy gyermek, annál nagyobb a bölcsessége, mert nem korlátozza a látásmódja. Nem korlátozza egy eszme sem, mert nem hisz az eszmékben. Nem hisz, hanem tapasztal. Nem hiszi el, hogy szúr a kaktusz, mert még nem tapasztalta meg. És elhiszi hogy meleg a tűzhely, ha már egyszer megtapasztalta. Nem azért hisz, mert azt mondták a felnőttek, hanem azért mert megégette a kezét. Mentes minden hiedelemtől és babonától, vallási és politikai nézettől, előítélettől és dogmától.

 

De minél idősebb, és minél többen mondják nap mint nap ugyanazt, hogy márpedig az nem úgy van kisfiam ahogy látod vagy érzed, mert az lehetetlen, azt én nem úgy látom, és te sem láthatod úgy, annál hamarabb ölik ki belőle ezt a bölcsességet. Annál hamarabb kezd hinni neked, és a társadalomnak, a vallási vezetőknek, a politikusoknak, a tudósoknak, és a tanítóknak. És annál hamarabb bezárul. Már nem hisz saját magának. Egy görbe szemüvegen keresztül kezdi szemlélni a világot, és elvárja hogy megmondják mi az igaz és mi a hamis. Pedig milyen jó is volt, amikor még a tapasztalatai vezérelték. Az volt az igazi fejlődés, az volt az igaz hit. Akkor még nyitott volt.

 

Én bízom a gyermekek tisztánlátásában, mert ők még bölcsek. Megfigyelem őket, és nyitott maradok, hogy ha valami hihetetlent is állítanak, én készen álljak befogadni őket és igazságukat. Mert az én szemem, már csak homályos lencsén keresztül látja a világot, nem úgy, mint az övék. Miért ne használnám ki ezt a lehetőséget? Miért ne adnék lehetőséget annak, ami hihetetlen? Talán a repülés vagy a holdutazás nem volt az? És a „mumus” a szekrényben? A szellemvilág? Az auralátás? Az árnyak és fénylő alakok? A repülő angyalok, vagy a csúf koboldok? A világító csakrák, vagy vibráló színes tárgyak? Ezeket mi nem látjuk, de biztosan nem látják ők sem? Nem lehet, hogy tévedünk? Mi bizonyít minket? Ki igazolja, hogy lehetetlen? Nem emlékszünk gyermekkorunkból hasonló élményekre?

 

Én nem azt mondom, hogy ne legyünk szkeptikusak, csak azt, hogy maradjunk nyitottak mindenre. Nem tudhatjuk, hogy mikor botlunk valami hihetetlenbe, amit eddig észre sem vettünk. Ismeretlen szinte minden, ami körülöttünk van, mert sokat hiszünk, és keveset tapasztalunk. Ne csak nézzünk, hanem lássunk is. És a tapasztalat legyen az irányítónk, ne a vak hit. Próbáljuk a gyermekek makacsságával élni az életünket. Akkor higgyünk el valamit, ha valóban megbizonyosodtunk az ellenkezőéről.

 

Szeretném, ha egyszer majd a gyermekem tanítana meg olyan dolgokra, amiket ő jobban ért. Szeretném ebben a mentalitásban nevelni majd a gyermekem. Nem elnyomni a saját igazságaimmal, hanem meghallgatni és elfogadni az övéit is. Érdekes világ tárulhat fel előttem. Egy varázslatos világ. Már alig várom.

Ezt az írásom az egyik barátomnak ajánlom, aki elköltözött Egerből Budapestre.

 

Tegnap este az egri színházban, egy szuper darabot láttam. „A Pityu bácsi fia” című előadást néztük meg a barátnőmmel, amiről egy barátom jutott az eszembe. A Háy János által írt történet, egy vidékről Budapestre költözött férfi életét mutatja be, a szülőfalujában élő rokonai szemszögéből.

 

Az első felvonásban Pityu bácsi a vidéki rokonokhoz látogat haza, és hajnalban az unokatestvérével beszélget a kamrában. Lüktet a nyugalom, vibrál a levegőben az egyszerű élet adta harmónia. Idilli a hangulat a gerendákra akasztott füstölt kolbászok, sonkák és a szalonnadarabok között. Az élet „nagy dolgait” vitatva cseverésznek, miközben Pityu a disznótoros finomságokat spájzolja aktatáskája mélyére. Látszik rajta, hogy felüdülés számára a Pesttől távoli, nyugodt falusi élet. Persze bizonygatja unokatestvérének, hogy a főváros azért csak a főváros, és hogy milyen csodálatos a fejlődés. Milyen sok fontos ember lakik fent, és milyen jó is az élet ott, ahová néhány éve elköltözött, hogy vigye valamire. Induláskor fel is ajánlja Janiéknak, hogy menjenek fel hozzá Pestre, és ő megmutatja, milyen csodálatos helyen is lakik.

A második felvonásban az unokatestvér és családja felutazik Budapestre, és meglátogatja Pityut az Angyalföldi lakásában. A 40 négyzetméteres vasbeton lakás szűkös folyosói és papírvékony falai a város zajától zengnek. A nyugodt, csendes vidéki ház után, a fővárosi panellakás, rémálom az egyszerű emberek számára. Aprócska szobák, hangos szomszédok és villamosoktól, autóbuszoktól hemzsegő, zajos utcára nyíló ablakok rontják a nyugodt körülményekhez szokott emberek közérzetét. Pityu próbálja úgy bemutatni a lakást, hogy hát ez akkor is a fővárosban van, és hogy milyen drága is volt, a törlesztéseket még mindig fizeti abból a fizetésből, amit abban a szuper fővárosi munkahelyen keres meg, ahol dolgozik. Mert hát ez Pest. Itt nagyon modern dolgok vannak ám. A rengeteg ház, a sok híres ember, a sok munkahely és szórakozóhely. "A metróról meg nem is beszélve, ami, képzeljétek, a Duna alatt megy és nem is folyik be a víz!" - dicsekszik Pityu a rokonainak. Elviszi őket megmutatni az aluljárót, a metrót, meg a mozgólépcsőt. A kis család csak ámul és bámul, de az már nem nagyon tetszik nekik, hogy a tömeg csak úgy hömpölyög, az emberek átnéznek egymáson, lökdösődnek, és a sok modern dolog között ott húzódik a feszültség, amit a pestiek árasztanak magukból. Mindenki rohan valahová, siet egyik helyről a másikra. A városnézés után nem sokat időznek a kis lakásban, és sietve indulnak vissza vidékre.

A harmadik felvonásban újra vidéken vagyunk, ahol Jani és felesége aggódva beszélnek Pityuról. Féltik a főváros feszült, kényelmetlen, egészségtelen és rohanó, az idegeket tépő körülményeitől. Észreveszik hogy rokonuk nem a régi. Feszült, ideges, nyugtalan és tanácstalan. Az alkoholba menekülve próbálja túlélni az önmaga által jónak és modernnek hitt életet. Nem is értik miért szokja meg az ember azt, ami nem jó a számára, és miért hiszi azt, hogy ez így a jó. Miért él olyan helyen ahol nem érzi jól magát, vagy miért érzi jól magát ott ahol nem is jó? Ahol az élet rohanás és hajtás azért, hogy ki tudd fizetni a rezsit, meg a törlesztést, a modernnél modernebb bútorokat, meg az elegáns ruhákat és ékszereket.

 

A történet vicces, mélyebb értelme mégis borzongató. Nézzük a jeleneteket, jókat derülünk, de közben érezzük a belőle áradó feszültséget. Nekem nagyon tetszett és igaz soha nem akartam Pestre költözni, most már azon is elgondolkodom, hogy ha lehet, minél hamarabb szeretnék egy csöndesebb és kényelmesebb, Eger Budapesthez képest csendes városától félreeső, közeli faluba költözni, ahol saját kertem és udvarom van. Ahol kipihenhetem a hétköznapi problémákat és feszültségeket. Ahol nem élek annyi ember közelségében, és van egy viszonylag privát otthonom. Ezt kívánom és nem többet!

Ha az ember magába néz, azt látja, hogy állandóan változik. Változik a teste, változik a lelke, a természete, a gondolkodása. A sejtek állandóan elhalnak és újjászületnek. A lábad sejtjei ugyan úgy, mint az agyadé, a szívedé, a körmödé stb.. A gyermeki lelked-éned, ugyanúgy megváltozott, amikor kamasz lettél és teljesen más lesz öregkorodra. Bölcsebb leszel. Más lesz a fontos, másnak örülsz, másért lelkesedsz. A természeted is sokat változott óvodás korod óta, és még sokat is fog halálodig, nem beszélve a gondolkodásmódodról. Tehát minden változik, és állandóan. Ami te voltál tegnap az már nincs. Az már a múlt. És ami egy év mulva leszel, arról még fogalmad nincs. Minden benyomás, élmény, esemény, hatás, változáshoz vezet.

 

Nagyon sokat változtam én is. Régen teljesen más ember voltam mint ma, de éles határvonalat nem tudok húzni, mert én is állandóan és folyamatosan változok.

 

Ma a testvéremmel vitáztunk egy aktuális témán, ami a minap történt, és ő a fejemhez vágta, hogy fiatalabb koromban milyen egy szemét voltam én vele, és hogy ezért ő még mindig haragszik rám, úgyhogy én ne merjem kioktatni és számonkérni semmiért, mert hát én sem voltam jobb régen. Nem ezekkel a szavakkal illetett, de ez volt a lényege.

 

Igaza van. Mármint abban, hogy régen szemét voltam, és nem testvérhez méltóan bántam vele egyes helyzetekben. De hát akkor én még egy teljesen más ember voltam! Persze nem azt mondom, hogy nem voltam hibás, csak azt hogy már megbántam, és szembenéztem azokkal a hibáimmal amiket akkor elkövettem. Lehettem volna elnézőbb, és emberségesebb, de nem voltam. Lehettem volna figyelmesebb és empatikusabb, de az se voltam. Magammal és a saját érdekeimmel foglalkoztam. Ez voltam. De már nem ez vagyok. És ezt ő is megérthetné. Ha valami mai, aktuális dolog miatti vita alakul ki, mindig a régi dolgokat hozza elő. Miért nem a mával foglalkozunk? Miért nem a mostani énem a lényeg?

 

Én is megbocsátottam már nagyon sok embernek a régi sérelmek miatt, és ez alól ő sem kivétel. Az régen volt. Régen mindenki más ember volt. A megbocsátás egy nagyon szép, és egészséges érzés mind a megbocsátottnak, mind a megbocsátónak egyaránt. Egy felsőbbrendű cselekedet. A harag és a bosszúállás kicsinyes és alantas. Miért ne választanánk a szebbik énünket, és borítanánk fátylat a múltra. Mindenkinek jobb lenne. Talán a világ is szebb lenne.

Most olvasom, hogy angol kutatók is azt állítják, ha nem változtatunk hamarosan a szokásainkon, néhány év vagy évtized múlva már nem lesz ilyen barátságos a mi kis bolygónk. A légszennyezés hatására földünk megbetegedett. És a vírus, ami megtámadta, maga az ember. Egyre nagyobb az esélye annak, hogy az évi 0.2 fokos átlaghőmérséklet emelkedés nem áll meg, ha nem teszünk érte lépéseket. Több embernek kellene ezen elgondolkodnia. Egyre kisebb az esély arra, hogy megállíthassuk a folyamatot, ami globális éghajlatváltozást és katasztrófák sorozatát indíthatja be. Vagyunk-e elegen, akik ezt szeretnénk? Segíthetünk-e a szülőbolygónk egészségén? Talán igen, talán nem. De meg lehetne próbálni. Oda kellene figyelni ezekre a dolgokra. Miért csak a pillanatnyi hasznunkat nézzük? És miét nem gondolkodunk egyetemesen? Miért ilyen fontos a pénzért és a luxusprofitért eltaposni az embereket, és a környezetünket? Világháborús károkról beszélnek és globális katasztrófákról, visszafordíthatatlan hatásokról és előre nem látható következményekről. Miért aprítjuk magunk alatt a fát? Nem kellene elgondolkodni ezen?

Lehetne szélerőművekkel, vízerőművekkel, naperőművekkel és ki tudja hányféle általunk nem ismert és nem ismertetett technológiával segíteni ezen az egyre súlyosbodó helyzeten. Miért nem ezzel foglalkozik ma a politika ahelyett, hogy egymást tépné! Miért nem ezzel foglalkozik magyarország? Miért nem ezért tüntetnek az emberek az utcán? Sokkal nemesebb cél annál, minthogy mondjon le Gyurcsány Ferenc. Ezért talán még én is tüntetnék, bár nem ezekkel a módszerekkel. Elgondolkodhatna együtt Ferenc is és Viktor is ezen a problémán. Ezért érdemes lenne politizálni. És talán ezekből a technológiákból és módszerekből fel lehetne virágoztatni kis országunk. A gyáraink gyárthatnának napelemeket és szélerőműveket, hibrid autókat, vagy bio üzemanyagot. A mezőgazdaság és az ipar is átállhatna a cél érdekében erre a filozófiára és lehetnénk úttörők a világon. Felhívhatnánk más nemzetek figyelmét arra, mennyire kreatív és természetbarát ország vagyunk mi. Ez lenne az igazi országimázs, nem a forradalom!

Ehhez azonban nekünk egyéneknek kell elültetnünk a magokat szívünkben és barátaink szívében, hogy egyre többen gondolkodjunk ugyanígy. Talán akkor történne valami, talán akkor a magokból egyszer szép virágok fejlődnének ki, amik szépségükkel változásra bírnák kicsinyes vágyainkat. Akkor talán előre lépnénk és nem hátra.

Nemsokára itt a november, és itt a mindenszentek. Tegnap kimentem a kedvesemmel a temetőbe, hogy kicsit megigazítsuk édesapám és nagymamám sírját. Bevallom nem voltam már kint, lassan egy éve. Pontosabban tavaly november 2-a óta. Nem vagyok rá büszke, hogy ilyen „gyakran” járok ki a sírhoz, de úgy gondolom, nekik már úgyis mindegy, ezzel már nem tudok segíteni rajtuk. Tegnap viszont, amikor kimentünk és elkezdtük gyomlálni a földet, arra gondoltam, hogy ha én meghalok, és esetleg felfogok még utána is valamit ebből a világból, nekem is jól esne, ha a nyughelyemet, ahol halálom után a testem maradványait eltemették, rendben tartanák a szeretteim. És ha nem is látom, vagy látom de, nem ez lesz a fontos? Akkor is. Miért ne tartanám rendben? Miért ne tisztelném meg őket azzal, hogy néha kimegyek. Legalább ennyit megérdemelnek ők is, és én is. Tegnap tehát megfogadtam, hogy évente többször is kinézek, ültetek rá egy-két virágot és megszabadítom a fűcsomóktól. És boldog vagyok, hogy a párom is segít. Látom rajta, hogy szívesen jön velem, bár ő nem ismerte egyik elhunyt hozzátartozómat sem. Együtt vásároltuk a virágokat, gyomláltunk, ültettünk és neki is köszönhetem, hogy mára szép, gondozott helyen nyugszik édesapám és nagymamám.

 

Köszönöm!

Egyre többen vannak azok az egyének, akik arra törekednek, hogy minél nagyobb káosz legyen az országban. És egyre többen vannak azok is, akik ennek az ellenkezőjét szeretnék. Te melyik csoportba tartozol?

 

A tudomány kezd rájönni arra, hogy az anyag nem más, mint energia. Minden egyes alkotóelem, amely felépíti a látható és láthatatlan világot, rezgésekből áll. Ezekből a különböző frekvencián rezgő energiákból épül fel minden. A kő, a víz, az oxigén, a fa, a madár, az ember, és minden elképzelhető és elképzelhetetlen. Tehát te is. És ezek a rezgések hatnak egymásra. Minden kapcsolatba van mindennel. Minden kihat mindenre. Ezért ha te erőszakos vagy, hozzáadsz a közös rezgéshez egy kis erőszakosságot. Ha szomorú vagy, szomorúságot. Ha boldog vagy, boldogságot. Ha ellenséges vagy, az ellenségeskedés rezgését erősíted. És hogy melyik rezgés erősebb, az rajtad is múlik. Van egy úgynevezett kritikus tömeg, amely ha eléri a kellő létszámot, viharos gyorsasággal elindít egy láncreakciót, amely futótűzként hangolja át a többi ember rezgését. Megváltozik valami. Fejlődünk, vagy visszafejlődünk. Előrelépünk, vagy hátra? Tőlünk is függ. Mit szeretnénk? Ha néha elbizonytalanodunk, és arra gondolunk, mi egyedül úgysem tudunk változtatni a világon, jusson eszünkbe ez. Lehet, hogy egy ember kevés, de minél többen akarjuk ugyanazt, annál nagyobb az esélye, hogy elérjük a kritikus tömeget. És akkor elindulhatunk egy jobb világ felé.

 

Egyre többen vannak azok az egyének, akik arra törekednek, hogy minél nagyobb káosz legyen az országban. És egyre többen vannak azok is, akik ennek az ellenkezőjét szeretnék. Te melyik csoportba tartozol?

Ajjajj! Mi volt itt tegnap este. Hát ezt nem így kellett volna. Erőszak, brutalitás. Kinek van igaza? Nehéz ügy. Nem tudom meddig fajul a magyar belpolitika helyzete, de szörnyű hogy ezt ilyen eszközökkel próbálták/próbálják elérni.

Nekem az a véleményem, hogy ha valamit erőszakkal próbálunk elérni, annak nem lesz csak erőszakos vége. Békésen kellene ezt megoldani. „Ki mint veti ágyát, úgy alussza állmát.” Mondja a közmondás. Nem ismerem a lehetőségeket, amelyekkel hatni lehetne a politikára, de bármilyen eszköz is legyen ez, csak békével és szeretettel szabad hozzáállni.

Van egy másik közmondás is, ami eszembe jutott. „Madarat tolláról, embert barátjáról.” Kit ért atrocitás tegnap este? Kinek a testi épsége került veszélybe? Az enyém nem. Tudni lehetett, hogy mi lesz a következménye a tüntetéseknek. És hogy vannak szélsőségesek, akik mindenre képesek. Mindenki nézzen magába. Aki le akar szokni a dohányzásról, az dohányosok között le tud szokni róla? Háááát… Talán. De nem valószínű, hogy sokáig bírja.

Aki nem szereti a hangos zenét, az nem megy koncertre. Aki nem bírja a vért, az ne menjen orvosnak. Ha nem szereted az alkoholt, akkor nem iszol, és nem jársz kocsmába a haverokkal lerészegedni. A döntés a kezedben van.

A mai társadalmi és politikai hierarchia és igazságtalanság tényleg nem a helyes út. Szerintem, sincs helye a hazugságoknak. És nem csak a vezetőink között. Ne csak egyes vezetők ne hazudjanak, hanem az egész politikai elit, és az összes ember térjen jobb belátásra. Ha szeretnék valamit, hát ezt szeretném. De egyesek nem ezt szeretnék. Az erőszakot szítják. Pedig békésen kellene. Lassú út, de az igaz út. Kis lépésekkel, de határozottan. Mindenkinek változni kellene. És változik is. Egyre többen szeretnének nyugodtan élni. Hát ezt az irányt választom én. És bízom benne, hogy előbb vagy utóbb megoldódik a helyzet. Ahogyan az evolúció alakítja, formálja az embert és az összes élőlény fiziológiáját, úgy változik az a megmagyarázhatatlan erő is, amely irányítja tetteinket, gondolatainkat. És egyszer megérik a gyümölcs. Egyszer elérjük a kritikus tömeget.

Csak a szeretet visz előre. A harag sohasem. A bosszú sohasem. Az erőszak sohasem.

Persze ez az én véleményem! Nem biztos hogy jól gondolom. De így érzem.

Mit hiszünk mi a világról? Mi az igaz és mi a kamu? Mit hisznek mások ugyanarról a dologról? Nem lehet hogy álomvilágban élünk? Nem lehet hogy a körülöttünk lévő dolgokról kialkotott világképünk csak egy nagy átverés? Egy elmejáték? A mi elménk játéka?

Tegnap elolvasta az egyik kolléganőm az írásaimat és ezekhez hasonló kérdéseket tett fel. De hát nincs igaza? Te mit hiszel el? Az újságok, a híradók és az összes média bizonyos dolgokról homlokegyenest más és más igazságokat állítanak. Nem beszélve a bulvárlapokról! Melyiknek higgyünk? Van igazság?

Megfigyeltem magam. Este ülök a híradó előtt. Nézem az egyre unalmasabb híreket, bambulom a képernyőt, de ha most visszagondolok, nem tudom miről is szóltak valójában a hírek. Egy kettő dereng, de most jövök rá, hogy semmi olyan nem volt benne, ami annyira érdekes lett volna, hogy megérintsen. Akkor meg minek nézem. Nem beszélve arról, hogy ami megragadt, annak mi az igazságtartalma.

Mire jutottak a tüntetők meg a rendőrség a Kossuth térrel kapcsolatban? Hmm… Kit érdekel? Sólyom László már megint mondott egy nagyot… De jó neki! Szili Katalin kitüntetéseket adott át… Hurrá!

Bla-bla-bla

Lehet, hogy valakit érdekelnek ezek a hírek és abban nincs is semmi baj, de engem nem. Akkor meg minek nézem?

Vagy Észak-Korea bejelentette, hogy robbantani akar, azután meg azt, hogy nem akar. ??? Megöltek egy orosz politikust. De miért? Azért amit az egyik fél mond, vagy azért amit a másik? Esetleg egyik sem igaz? Az oroszok és az EU tárgyal egymással. A híradásokba mi jut el? Az igazság? Vagy csak az, amit hallanunk kell? Irányítanak minket, mint a birkákat? Te mit hiszel el?

Páli nyelven, vagyis az eredeti buddhista szövegek nyelvén a „szaddha” szót hitként, reményként vagy bizalomként fordítják. Szó szerinti jelentése: amire a szívünket helyezzük. Hinni annyit tesz, mint a szívünket felajánlani vagy odaadni. És akkor még az eszünkről, az értelemről nem is beszéltem.

A hitünk viszont többféle lehet. Lehet vak hitünk, amikor úgy hiszünk el valamit, hogy nincs róla bizonyosságunk. Ilyenek általában a vallásos emberek. Hiszik, de fogalmuk sincs az igazságról. Ilyen az az ember is, aki elhiszi, amit a hírekben mondanak. Nem volt ott, honnan tudhatná biztosra. Szerintem jobban szelektálnunk kellene ezeket a híreket. Nem szabad vakul hinni a médiában. Nyugodt szívvel ki mernél állni Gyurcsány Ferenc, vagy Orbán Viktor mellett? Ugye nem. Nem tudhatod, mi húzódik a háttérben. Esetleg csak sejtheted, de ez már elmejáték. Talán egy csipet intuícióval keveredve, van alapja a hitnek, talán nincs.

Van egy fajta hit, amiben bízhatsz és kiállhatsz mellette: ez az igazolt hit. Ott voltál, láttad, hallottad, átélted, megélted. De a média ilyet nem tud adni neked.

Én kezdem egyre jobban szelektálni az információkat, és egyre kevésbé hiszek el valamit teljes egészében. Szerintem, ezen van a hangsúly. Szelekció. Mi kell neked és mi nem. És erre a legjobb hely az INTERNET. Azt olvasol el, amit csak akarsz, és azt hagyod ki, ami kevésbé érdekel. Szelektálsz. Én ezt teszem. Egyre kevesebb politika, egyre kevesebb blikk hír, és egyre több természettudomány, számítástechnika, űrkutatás. Engem ez érdekel, és már egyre kevésbé vagyok ideges, feszült. Ja és szkeptikus vagyok a hírekkel kapcsolatban. Lehet hogy igaz, de lehet hogy nem. Ez tartom szem előtt. Nekem bejött.

Remélem, te is megtalálod a számodra helyes irányt! Legbelül érzed, mi visz előrébb ebben a hazugságokkal és igazságokkal vegyes káoszban. Én drukkolok neked!

Kaptam egy kommentárt, ami elgondolkodtatott. Azt írja benne az Úriember, hogy a nagymamája mindig szörnyülködik, hogy mostanában mennyi katasztrófa van a világban. És hogy régebben is volt ennyi katasztrófa, háború, és hogy volt már rosszabb is, csak nem volt internet, amiből rögtön kitudódott - ha kitudódott - hogy mi történik éppen a világban. És hogy ha ezen stresszel valaki, az az ő baja.

Hmm…

Valóban. Régebben tényleg hosszú idő után, és sokkal kevésbé részletesen ért el minket és elődeinket a hír, ha történt valami nagyobb horderejű dolog a világban. Míg most, pillanatok alatt megtudhatjuk, hol és mi történik a világ egyes szegletében, régebben hónapok, évek vagy akár évtizedek is elteltek mire elérkezett a hír a föld egyik feléből a másikba. Hogy szörnyű-e ez? Hát szerintem éppen hogy nem szörnyű. Ki kellene használnunk azt, hogy a világot ebből a szemszögből, egy távolabbi nézőpontból látjuk, vagy láthatjuk. Ha távolabbról szemléljük a dolgokat, és mélyen magunkba nézünk ráébredhetünk, hogy már évszázadok vagy akár évezredek óta ugyanaz történik. A világ megismétli a problémákat, legyen annak társadalmi, vallási, erkölcsi, pénzügyi, politikai vagy egyéb oka. Egyhelyben toporgunk már évezredek óta, és ha valaki észreveszi, csak legyint egyet, hogy ő nem tud egyedül tenni ellene semmit. De biztosan így van ez? Az ózonlyukról nem mi tehetünk egyének? És a savas esőkről, vagy a háborúkról, a gyilkosságokról, a vallási ellentétekről, vagy a politikai csatározásokról? A nacionalista ellentétekről? A faji különbözőségek ellentétbe állításáról? Arról hogy nyitva hagyjuk-e a csapot, elzárjuk-e a lámpát, a gázt vagy a fűtést, ha nem használjuk? Vagy nem-e lenne jobb, ha otthon, az utcán vagy akár a munkahelyeken, iskolákban arra törekednénk, hogy állarcok nélkül önmagunkat adjuk, és segítsünk másoknak, ha gondjuk támad, vagy éppen nem értenek valamit. Lehet hogy csak egy mosolyra, egy megértő pillantásra vágynak. És még sorolhatnám… Ugye tehetünk egy kicsit mi is arról, hogy ilyen világban élünk? Ha lehet, szánjunk rá egy kis időt, és gondolkozzunk el azon, mi mit tehetnénk, hogy jobb legyen körülöttünk a világ. Az emberek és maga a természet is olyan, mint egy tükör. Amit adsz, az tükröződik vissza.

ÉLJÜNK BOLDOGAN!